Már el is készültem az 1. fejezettel. Még egyszer megszeretném köszönni nektek az előszóhoz írt kommenteiteket mindnek nagyon örültem! Igyekszem a következő fejezettel is! Jó olvasást!
Első Fejezet
3 évvel korábban még csak nem is sejtette senki, hogy a Földnek egyszer ilyen veszedelemmel kell szembenéznie.
Matt szemszöge:
Korán reggel megszólalt az ébresztőórám. Utáltam a keddet, mert hajnalban kellett kelnem, hogy átvegyem a beszállítóktól az élelmiszert, amit az éttermembe hoztak. Ásítozva másztam ki az ágyamból, majd kikapcsoltam az ébresztőt és elindultam a konyhába, hogy főzzek magamnak kávét. Reggelit nem csináltam, mert általában keddenként az étteremben szoktam reggelizni. Fogtam egy bögre kávét és az ablakban állva figyeltem New Yorkot. A város is most ébredezett pont úgy, mint én. Az utcai világítást már lekapcsolták a forgalom pedig kezdett felélénkülni és biztosra vettem, hogy nemsokára hatalmas forgalmi dugó alakul ki.
Miután megittam a kávémat, ami kicsit felélénkített, elindultam a fürdőbe. Gyorsan lezuhanyoztam utána pedig a tükörhöz álltam, hogy megborotválkozzam. Sötétzöld szemem álmosan pillantott vissza rám a tükörből, világosbarna hajam pedig kócosan meredezett a mennyezet felé. Megborotválkoztam, megfésülködtem, fogat mostam, majd felöltöztem. Fekete pólót és egy egyszerű farmernadrágot vettem fel. Az órámra pillantottam. Hat óra tizenkét perc. Indulnom kellett, ha be akartam érni az étterembe háromnegyed hétre.
Az ajtón kilépve bezártam azt, majd a lifthez mentem és megnyomtam a hívó gombot. Nem sokkal később már az épület előtt vártam, hogy a parkoló fiú, Bob kiálljon az autómmal és elindulhassak. Miután Bob átadta a Mercedesem adtam neki egy kis pénzt, amit megköszönt és elrakott. Beszálltam a kocsiba és elindultam. A rádióban egy Jace Everett szám szólt és azon kaptam magam, hogy én is énekeltem. Útközben megálltam a tisztítónál és elkértem a ruháimat.
Amikor megérkeztem a Sophia nevű éttermembe a beszállítók már ott voltak. Átvettem az árut és nem sokkal később megérkezett a szakács, Carlos és a következő pár percben a felszolgálók és a konyhai kisegítők is megjelentek.
Megreggeliztem, majd bementem az irodámba. Az egész étteremből ez volt a kedvenc helyem. A falon hírességek képei voltak, kint akik rendszeresen jártak ide vacsorázni vagy üzleti megbeszéléseket tartani. Leültem az asztal mögötti forgós székembe és nekiláttam az elhalogatott könyvelésnek. Utáltam a könyvelést, mert mindig rengeteg időt vett el tőlem és én sokkal jobban szerettem az étteremben mászkálni és figyelni, ahogy nyüzsögnek az emberek. Próbáltam gyorsan végezni, mert a mai nap több szempontból is más lesz, mint a többi. Az étterem fennállása óta most először egy híres divatcég kibérelte a nagytermünket egy jótékonysági divatbemutató miatt, de nem ez volt, amitől a legjobban izgultam. Ma kiküldenek hozzánk egy ellenőrt, aki eldönti, hogy a Sophia megérdemli-e az ötödik csillagot.
Miután leírtam az utolsó betűt és végeztem a könyveléssel, felpattantam a székemből és berohantam a konyhába. Összehívtam az összes felszolgálót és dolgozót egy rögtönzött gyűlésre.
- Figyelem emberek! – emeltem fel a hangom mire mindenki elcsendesedett. – Mint azt már egy hete mondtam a mai napon egy ellenőr fog érkezni hozzánk. Az itt léte során nem történhet semmi gikszer ugyanis a döntése nagyon fontos az étterem számára – vártam, hogy a többiek újra felfigyeljenek rám. – Carlos, amit megérkezik, a pasas rendelése dobj el mindent és a legjobb formád szerint készítsd el neki.
- Igenis főnök! – vágta magát vigyázzállásba Carlos.
- Szeretném, ha a takarítók még egyszer kitakarítanák az egész éttermet – folytattam a mondandóm. – A pincérek pedig vegyék fel a legudvariasabb modorukat. Értve vagyok?
- Igen! – kiáltotta egyszerre vagy harminc ember, majd mind elindultak a dolgukra.
Megindultam a nagyterem felé, hogy ellenőrizzem a divatbemutató előkészületeit. A modellek még nem voltak itt, de a kifutó már a helyére került és a munkások most kezdték el a helyükre pakolni az asztalokat és a székeket. Megfordultam, hogy visszamenjek az irodámba, amikor nekiütköztem valakinek.
Amanda szemszöge:
- Taxi! Taxi! – kiáltottam.
Tíz nyamvadt perce próbáltam egy taxit fogni. Ha ez így megy tovább, el fogok késni a bemutatóról. Az időjárás kezdett lehűlni és a szél az arcomba fújta szőke hajamat. Most már tudtam, hogy nem kellett volna rövidnadrágot és pólót felvennem. Fáztam.
- T... ta... taxi! – vacogtam és végre sikerült megállítanom egy kanári sárga autót.
- Hova? – szólt hátra unottan a sofőr miközben beszálltam hátul.
- A Sophia étterembe.
Megkönnyebbültem, amikor a vezető bekapcsolta a fűtést és a testem kezdett felmelegedni. Amikor előre néztem a visszapillantó tükörben láttam, hogy a szám a hidegtől halványlila lett, az orrom pedig kipirosodott. A táskámban kotorásztam, hogy rakjak egy kis púdert az orromra, amikor az autó megállt.
- Megérkeztünk! – szólt unottan a sofőr.
Kiszálltam a taxiból és kifizettem a fuvart. Nem adtam sok borravalót, amit a taxis egy mogorva sóhajjal köszönt meg, majd elhajtott. Megfordultam és elkerekedett a szemem. A Sophia volt a leggyönyörűbb étterem a mit valaha láttam. A bejárat boltíves volt és a falakat hófehérre festették. Az épület valószínűleg az 1800-as években épülhetett ezért régies jellege volt, de mégis volt benne valami új. Nem volt több időm az étteremben gyönyörködni, mert elkezdett esni az eső. Gyorsan felrohantam a lépcsőn és feltéptem az ajtót. Bent hál’ istennek ment a fűtés így újra elkezdtem átmelegedni.
- Segíthetek? – fordult kedvesen felém a portás.
- Igen a nagytermet keresem – mosolyogtam rá vissza.
- Balra az első ajtó!
Elmotyogtam egy köszönömöt aztán elindultam arra amerre mutatta. Épp a kilincsért nyúltam, amikor valaki kinyitotta az ajtót és egyenesen nekem jött. Hirtelen becsapódástól megtántorodtam és eldobtam a táskám. Utánanyúltam, hogy elkapjam, aminek az lett a következménye, hogy elestem. Éreztem, hogy az étteremben minden szem rám szegődik és szégyenemben elpirultam.
- Kérlek, ne haragudj! Nem vettelek észre... – nyúlt felém a hang gazdájának keze.
Belekapaszkodtam, hogy fel tudjak kelni. Miután stabilan álltam és visszaszereztem a táskámat volt időm megfigyelni a „buldózert”. Barna haja volt, amit bezselézett és rövidre vágott szakálla. A szeme pedig olyan zöld volt amilyet még nem láttam. Egyszerű ruhát viselt. Egy fekete pólót és egy farmernadrágot.
- Kö... köszönöm – dadogtam, majd elengedtem a kezét.
- Szívesen és még egyszer nagyon sajnálom – mosolyodott el. – Matt vagyok és enyém ez az étterem.
- Amanda vagyok, de hívj csak Mandy-nek – mutatkoztam be én is. – Nagyon örülök, hogy megism...
Nem tudtam befejezni, mert a mondandóm kellős közepén elkezdett remegni az épület. Először csak kicsit, majd egyre jobban. Hirtelen óriási darabok váltak le a mennyezetről és zuhantak a padlóra. Matt a kezemnél fogva rángatott ki az utcára. Ha nem lett volna, ott már rég halott lennék ugyanis képtelen lettem volna megmozdulni. A többi ember is követte a példánkat és csatlakozott hozzánk a menekülésben. Kint az utcán álltunk és egyre erősebben remegett a föld és közben óriási vihar tombolt körülöttünk. Szörnyű volt végignézni, ahogy az épületek sorra dőlnek össze és válnak a földdel egyenlővé.
Matt szemszöge:
Nem! Nem! Nem! Ez nem lehet igaz! Nem lehet mindennek így vége. Hiszen ezért dolgoztam egész életemben. Az előbbi jókedvemet átvette a harag és az elkeseredettség. Fel tudtam volna robbanni, de még volt annyi lélekjelenlétem, hogy Mandy-t magammal vonszolva kimeneküljek az étteremből. Reméltem, hogy Carlos és a többiek is épségben kijutnak. Kint az utcán több ezer ember is lehetett és a legtöbbjük sikítozott vagy össze visszarohangált és még a vihar is tombolt. Én viszont csak az étteremmel voltam képes foglalkozni.
- Öhm... Matt ez fáj! – Mandy kétségbeesetten próbálta kiszabadítani a kezét a szorításomból.
- Sajnálom! – suttogtam, majd elengedtem a kezét. – Gyere, álljunk, messzebb mert a végén még ránk dől valamelyik épület.
Tiszta szerencse, hogy arrébb álltunk, mert nem messze az előbbi helyünktől egy óriás villám csapódott a földbe. Az égen ahonnan a villám indult egy kis helyen eltűntek a felhők és egy alak jelent meg. A földön ahova becsapódott egy lyuk keletkezett és egy másik alak jelent meg a lyukban.
Az égből érkező alak egy nő volt. Egyenes szőke haja volt és hófehér egyrészes ruhát viselt. Amint közelebb ért jobban ki tudtam venni alakját. Úgy huszonöt éves lehetett. Az arcán a gyermeki izgatottság tükröződött. Őt követték valami madárféle lények. Amint kivehetőbbé vált az alakjuk megállapítottam, hogy ezek emberek fehér szárnyakkal, mint az angyalok. Angyalok!? Mégis mi folyik itt? Hallottam, hogy egyre többen kezdenek el sikítozni és láttam, hogy néhányan próbáltak innen elmenekülni. Én is el akartam futni, de képtelen voltam megmozdulni.
Ekkor a lyukban lévő alak is elő lépett a rejtekéből. Pontosan úgy nézett ki, mint a másik lány. Leszámítva azt, hogy nem volt olyan szép. Nagy orra volt – valószínűleg egyszer már eltörte -, ami elég feltűnő volt épp úgy, mint a ruhái. Fekete testhez simuló nadrágja, cafatokban lógott rajta és hozzá egy neon lila felsőt vett fel, amely éppen úgy festett mintha egy zsákot húzott volna magára. Hosszú szőke haja hullámokban omlott a vállára és itt-ott egy két fekete toll kandikált ki belőle. Szájára a legvörösebb színű rúzst kent, amit valaha láttam. Szem körül vastagon fekete szemfesték. Míg a másik lány a jót sugározta addig ő a gonoszat. Mögötte fekete szárnyas emberek léptek ki a lyukból. Talán bukott angyalok? Ők kevésbé voltak olyan ijesztőek, mint ő, de egy tízes skálán még így is elérték a tízest. A bukott angyalok csak abban különböztek az angyaloktól, hogy fehér hálóingszerűség helyett egyszerű fekete motoros bőrszerkót hordtak és fehér helyett feketék voltak a szárnyaik.
Angyalok?! Bukott angyalok?! Biztos csak álmodom! De nem! Ez itt a valóság... vagy valami olyasmi. Éreztem, hogy Mandy ellép mellőlem és én vele akartam menni, de képtelen voltam elmenni innen.
